Mennyire olaszos az olasz és mennyire magyaros a magyar, ha étterembe kell menni? Na ez az egyik olyan kérdés, ami valahogy addig, amíg nem egy olasz pasival éltem az életem, fel sem merült bennem. Pedig érdekes téma és most már akár kíváncsi lennék a miértjeire is, természetesen brit tudósok által kimutatva. Na de miről is van szó?

Kezdjük ott, hogy a kapcsolatunk elejétől kezdve a párom rendszeresen viccelődött azzal, hogy a magyarok nemzeti eledele a kebab, hiszen Budapesten járva-kelve minden második sarkon van egy gyrosos, kebabos gyorsétkezde. Ezen én eleinte csak kínosan nevettem – a kezdőrandis vihogás, amikor még azon is igyekszel nem fenn akadni, mikor a külföldi párod a haverjaival a Hungary és a hungry szavakon is szuperjól elpoénkodik – később viszont egy pár Portugáliában majd Olaszországban eltöltött hétvége után kezdtem érteni a gonoszkodás mögött megbújó logikát. Ez előtt a kapcsolat előtt nem voltam kifejezett külföldre járós, rendszerint a Balcsin töltöttem a nyarakat – déli part rulez ;) -, de aztán történt egy pár változás az életemben, ami által egy évben négy másik országban is jártam, illetve jelenleg Szingapúrban élek. A legtöbb országban járva a nagyvárosokban – sőt, a kisvárosokban is – könnyedén találunk az adott nemzetnek és konyhájának megfelelő éttermet, legyen ez egy olasz pizzéria, trattoria vagy egy spanyol tapas bár. Na de nem így Budapesten, ahol vagy fel kell pattintani a Tripadvisor-t vagy ki kell faggatni a helyieket, hogy mégis hol ehet itt az ember egy jó gulyást (azaz gulasch-t). Mi magyarok ugyanis, valamilyen oknál fogva, nem járunk jellemzően magyar étterembe, persze ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk rettentő büszkék a magyar konyhára, csak valahogy nem szokásunk minden péntek este étteremben enni a marhapörköltet galuskával. Hogy ez miként alakult így, azt nem tudom, de számomra érdekes, hogy miért is választjuk inkább az olasz, a görög, a spanyol, a japán vagy akár a mexikói konyhát, ha péntek vagy szombat este kimozdulunk a családdal és/vagy barátokkal. Persze létezik a szerintem minden magyar családban jól ismert ballagás, szalagtűző - szalagavató, ki hogy ejti -, érettségi, szülinap, amikor össznépi családi kajálás címszóval lecsúszik egy pár gulyás, tyúkhúsleves és a tipikus több személyes tál is. Sőt, még olyan is előfordul, hogy valamely magyar tájra kirándulva, az ember egy csárdában találja magát, ahol hortobágyi húsos palacsintát eszik és lefojtja egy somlói galuskával. Na de hogy minden héten magyar étterem? Olyan nincs!

Ezzel szemben az olaszoknál azt látni, hogy egy sima üljünk be egy sörre munka után is végződhet egy pizzériában vagy egy ma nincs kedvem főzni esetén sem kérdés, hogy jól eshet egy burrata, egy pasta ai frutti di mare vagy egy risotto ai funghi, nem beszélve egy panna cottáról vagy egy tiramisuról, valahogy eszükbe sem jut mást enni.

Az én fejemben viszont valahogy az van, hogy miért fizessek (sokat) valami olyanért, amit én magam is meg tudok csinálni otthon. Hiszen abban nem különbözünk másoktól, hogy úgy nőttünk fel, hogy nagymama és anya magyarosan főzött, hogy a mai napig nem lehet az öregekkel megértetni, mit jelent az, hogy glutén mentes és hogy miért nem kell egy fél kiló zsír a pörkölt alá vagy egy pohár olaj a sütibe. De valami az utóbbi időben megváltozhatott, a mostani fiatal felnőttek máshogy gondolkodnak a főzésről és a kajáról (írhatnám azt is, hogy étel, de nem teszem). A fókusz az egészségre terelődött, a salátára, a natúr húsra és a különlegesebb ízekre. Persze még mindig van, aki rántott húst eszik a húsleves után minden egyes vasárnap délben és ez így is van jól! Mert a húsleves és a rántotthús – bár azt is inkább eltanultuk az idők során a szomszédainktól – a magyarnak lenni érzés szerves része! Az olasz mamma viszont azóta is otthon gyúrja a tésztát és ha csak nincs valami komoly allergiás a családban, akkor nem is tudja, hogy létezik gluténmentes lisztkeverék és nem is várja el tőle senki ezt.

Na, de most elmesélem, hogy én mikor is ébredtem rá erre az egészre. Előző évben egy hosszú hétvégét töltöttünk Malajziában, egy csodálatos szigeten, egy kis családiasnak mondható resortban két másik pár társaságában, nemzetiségét tekintve a következő összetételben: 4 olasz, 1 thai és 1 magyar (én). A resort által biztosított kishajóval a szigetre érkezve a személyzet kedvesen fogadott minket és az egyik hölgy elmagyarázta, hogy mit és hol találunk, illetve hogy hogyan működik a hely. Az elsők között esett szó arról, hogy a resortban két étterem van, egy olasz, természetesen igazi itáliai séffel és egy thai, mely utóbbiban a közös reggelik is zajlanak. Személy szerint nagyon kedvelem a thai konyhát, az egyik legkedvesebb a keleti konyhák közül, de szerintem a fenti bevezetés után mondanom sem kell, hogy csak reggelizni volt alkalmam az étteremben. A szállásaink elfoglalása után az első utunk az étterembe vezetett, ahol az olasz srácok azonnal megtalálták a közös hangot a séffel és mire felébredtünk volna a thai lánnyal, már sült is a legalább 24 órás tésztából a pizza. Halkan tenném hozzá, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy az étlapról rendeltünk, ezt követően jött a freestyle. Na de nem is ez a meglepő, mert az hogy az ember ilyen távol az otthonától örül egy földinek vagy akár kicsit az otthoni ízeknek is, még számomra is teljesen normális. Továbbá az is érthető, hogy azon a napon, mikor a párom horgászni ment a nyílt vízre és friss hallal tért vissza, akkor megkértük az olasz séfet, hogy rittyentsen valamit belőle. De amikor egyik nap a semmittevésben elfáradva egyik barátunk vezényletével megcsináltatták a séffel az olasz konyha talán legegyszerűbb fogását, na akkor nálam már világos volt, hogy mi is van a magyarokkal meg a kebabbal. „Spaghetti aglio ed olio” azaz fokhagymás olajos spagetti. És igen, ez az, aminek hallatszik. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem isteni az íze, egy kis koktél paradicsommal és rozmaringgal megbolondítva, de ez egy olyan fogás, amit kvázi bárki bárhol el tud készíteni, a mondhatni lehető legkisebb főzési tapasztalattal. A legbonyolultabb része, hogy hogyan készül a tészta „al dente”, de lényegében ehhez is csak a spaghettis doboz utasítását kell elolvasni.

Szóval nem tudom, hogy mi a normális, vagy a jó, hiszen távol Magyarországtól most már én is tudom, mennyire tud hiányozni egy jó lángos vagy egy hurka-kolbász, illetve itt látva a magyar közösséget sokan hiába élnek 5-10 éve Szingapúrban, még mindig magyarosan főznek, rántott húst sütnek vasárnap és megbolondulnak – én is -, amikor a covid-19 miatt nem lehet tejfölt – sour cream – kapni a boltokban.

Na de, hogy lehetne e magyaros éttermet nyitni Olaszországban? És ha igen, akkor kik ennének ott? Ez az, ami számomra azt hiszem rejtély marad.

2019. szeptember 13-án érkeztem meg Szingapúrba, két nagy bőrönddel és egy kicsivel. Nettó 13 órát repültem otthonról, Budapestről, Magyarországról, hogy végre együtt lehessek azzal, akivel már egy ideje erről álmodtunk. Együtt élni. Tele kíváncsisággal, kalandvággyal és reményekkel szálltam le a gépről, alig vártam, hogy végre átölelhessem és elkezdődjön a nagybetűs közös életünk.

Új helyzet, új ország, új kontinens. Egy európai pár Ázsiában. Igaz a legtöbben Szingapúrt a „legnyugatibb keletnek” hívják, illetve a tapasztaltabbak azt mondják, hogy ez a hely „Ázsia kezdőknek”, de mégis más. Mások az arcok az utcán, más a kultúra, mások a vallások, mások az állatok, a növények, az ételek, az illatok. Mások a szokások is. Tökéletes tisztaság, szabálykövető lakosság, angol nyelv, mi kell még? A sok-sok, már otthonról a neten olvasott furcsaság után azért még volt mi meglepje persze az európai embert. Természetesen most magamról, magunkról beszélek, biztosan mindenki máshogy éli meg ezt a helyet. Emlékszem mikor kiderült, hogy ide vezethet az utunk rögtön elkezdtem böngészni, őszintén szólva azt sem nagyon tudtam, hogy pontosan hol van ez a városnyi ország.

Az, hogy nem lehet rágógumit venni, vagy behozni az országba az volt az első meglepi, de most jó pár hónap után azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem hiányzik. Sok-sok szigorú szabály van, amik mögött valami gazdasági vagy személy-, vagyonbiztonsági indok lapul. Vannak amik egyértelműbbek az átlagember számára és vannak, amik kevésbé. A rágógumival kapcsolatban például kiderült számomra, hogy egyes országok milyen horribilis összegeket költenek az asztal aljára, pad szélére elegánsan odanyomott, majd idővel oda kövesedett kis darabkák eltávolítására, amibe nagy rágó használóként soha nem gondoltam bele, persze az nem biztos, hogy ez okozza itt a tiltást. Itt nincs szemetelés, morzsálás a buszon, minden egyes szabálytalanságot komolyan büntetnek és nem rettennek meg semmitől. Híresen szuper a közbiztonság, amibe az is beletartozik, hogy például bárminemű szexuális zaklatást börtön büntetéssel „honorálnak”, illetve a lopásért is komolyan kijár. Itt nem viccel a hatóság, megbüntetnek, bezárnak, elveszik a munka/tartózkodási engedélyedet, kitiltanak az országból. Na de nem akarok senkit olyan dolgokkal untatni, ami a Szingapúr szó keresőbe való beírását követően maximum tizenöt perc alatt megtudható.

Ami számomra szokás szempontból furcsa és ki kell jelenteni, erősen megszokhatatlannak tűnik az a következő három dolog.

A csoszogás: rettentő lassan tudnak menni, tízből kilenc ember még az MRT-n - ami a helyi metró, főként magas vasút -, az átszállásnál is a telefonját nézi a legtöbb ember és egészen biztos, hogy aki nem ezt teszi, az sem megy gyorsabban mint 2 km/h. 

A második az orr szívás vagy szipogás, ami alapján azt kell mondjam, hogy annó gyerekként belgyógyász nagymamám teljesen félrevezetett, mert nekik nincs arc- vagy homloküreg gyulladásuk attól, hogy nem fújják ki az orrukat, bezzeg én minden megfázás alkalmával fenyegetőleg hallgattam ennek veszélyeit.

És végül a csámcsogás, mert nyitott szájjal enni itt teljesen normális, akár még egy első osztályú étteremben is. Csak az idegen fül számára ez kissé zavaró.

Szóval a lényeg az, hogy legtöbbször „sorry” és „excuse me” kísérettel szlalomozok az emberek között az utcán vagy bárhol, illetve volt már olyan, hogy közel álltam hozzá, hogy zsepit adjak egy harmincas szipogó nőnek az MRT-n. Arról nem is beszélve, hogy milyen profin nézek szúrós szemmel a közelemben csámcsogókra, akik persze egyáltalán nem értik, hogy ennek a hülye európai bigének meg mi baja…

Közbiztonságra visszatérve, számomra az is nehezen emészthető, ellenben maximálisan a jó dolgok közé tartozik, hogy a futár meghozza a csomagot és ott hagyja az ajtó előtt. Küldd róla egy fényképet whatsapp-on és ennyi, le van tudva. És nem, nem lopják el a szomszédok, nem nyitja fel a kíváncsi arra járó, hanem órákkal később is ott áll a mikrohullámú sütő az eredeti dobozában úgy, ahogy a fotón szerepelt, arra várva, hogy hazaérj. Itt nem éri meg lopni. Állítólag egyedül biciklit lopnak, de attól sem kell félni, max. komolyabb lakatot érdemes venni rá, mintha csak otthon lenne az ember. Mondjuk hallottam egy olyan sztroit is, hogy valakinek eltűnt a biciklije, amit aztán egy pár héttel később egy használt termékeket is forgalmazó üzletben viszontlátott és egy fél órás beszélgetés után az üzlet tulaja, jobban félve a nyomozástól és az esetleges bűnrészességbe keveredéstől, ingyen és bérmentve visszaadott a korábbi tulajdonosnak.

Hát ilyen ez az ország.